Hogyan menekült meg Zelar a sivatagi fogságból

T

alán most volt a legfáradtabb, mióta a Keselyűk Oszlopáról sikerült megszöknie. Az emír azóta biztosan lenyakaztatta az őröket… Nem mintha bármiről is tehettek volna az ostobák. Az az álom... Az álma tehet mindenről.

Már egy hete aszalódott a tűző napon, s tovább már nem lett volna ereje elhessegetni azokat a dögöket. Aayoran városának uralkodója méltán volt rossz hírű: akikre különösen haragudott, egy magas oszlopra láncolva várhatták a halált. Ami mindig elérkezett, erről a sivatag felett izzó nap, a forró szél és a keselyűk gondoskodtak. Aki – valami csoda folytán – húsz nap múltával még élt, azt általában leszedték és kegyelmet kapott – volna, ha akadt volna egyetlen szerencsés az elmúlt huszonvalahány esztendő alatt.

Zelar véletlenül keveredett bele az egész históriába. Húgát kereste, egy ismétlődő álma alapján. Nem tudhatta, hogy az idegeneket szokták elsősorban feláldozni az Eső Ünnepén, hogy Duer-Nayyoa, az esődémon jóllakjon a vérükkel, s kegye a városra, annak kertjeire hulljon az elkövetkező dekádban. A húsz áldozatból ő bírta a legtovább. Pontosan nem emlékezett, mi is történt velük az oszlopon, mert az első estén kaptak valami italt, amit mindenki mohón bevedelt, s attól kezdve minden valószínűtlenné vált. Mintha nem is vele történt volna ez az egész. Olyan volt, mint egy rossz álom.

Esténként vágyakozva bámulta a holdat és a gyerekkorára gondolt. Anyja estelente énekelni szokott neki, és kezébe nyomott egy csésze gőzölgő soklatot, amit fahéjjal tett még ízesebbé. Hol van már a gyerekkor... A láncok és a forróság, az elviselhetetlenné fokozódó szomjúság valósága visszarántotta álmaiból.

A hatodik hajnalon hallotta a dalt, illetve annak foszlányait. Nem tudta, hogy álmodik-e vagy a valóság erőszakolja be magát lázas agyának gondolatfoszlá­nyai közé. „...ezüst eső pereg rád, s vágtatsz a fennsíkon át...” Akkor érezte-e meg azt a különös illatot, azt sem tudta. Olyan különös, telt, pezsdítő és... igen, arany és barna színű volt. Valósággal felfrissült tőle. „...az eső függönyén át, megleled, mit elvesztettél, soha ne hátrálj hát...” Aztán ismét elájult és napszállatig nem is tért eszméletre.

Újra az illat térítette magához. Vagy tán hagymázos képzelgés volt? Aztán úgy rémlett neki, mintha harmat lepte volna be, s ennek a harmatnak szegfűszeget idéző illata volt. Arra gondolt, hogy a hold szólt hozzá. Szülőföldjén hallott olyan mendemondákat, hogy akadnak emberek, akikhez beszél a hold. Ezeken a történeteken mosolyogni szokott. Akkor is mosolygott, mikor Millas húga elárulta, hogy hallja a hold dalát.  Akkor ellenben már nem mosolygott, mikor látta a húgát az ezüsthídon át eltűnni a semmibe. Az egész családot megviselte Millas távozása. Mit is szokott dalolni? „...ezüst eső pereg rád, s vágtatsz a fennsíkon át, ...az eső függönyén át, megleled, mit elvesztettél, soha ne hátrálj hát...”

Arra ébredt, hogy fázik. Hogy vizes. Hogy egy ködbe burkolózott alak tekint rá Millas szemeivel, az ő egykori gyöngyház-mosolyával és türelmetlenül int neki.

– Sietned kell! – suttogta a jelenés. Nem tudom sokáig titokban tartani az ittlétemet. Kapaszkodj a holdfénybe, azon lejutsz erről az átkozott oszlopról. Aztán kövesd ezt az illatot! – s ráfuvintott Zelarra, aki alvajáró módjára engedelmeskedett. A lehelete..., a leheletének kávéillata volt, de olyan tökéleteset még soha nem érzett.

N

em emlékezett rá, hogyan is került a földre. Az is álomnak tűnt, hogy hosszú napokon át vándorolt Shivo pusztaságában; hogy két ízben kellett beásnia magát a homokba a sivatagi haramiák elől; hogy az egyetlen oázisnak, amire rábukkant, mentaízű volt a vize, s csodálatosan felfrissült tőle; hogy egy karaván által elveszített mazsolaszőlővel teli zsák jelentette számára az élelmet és a kapcsolatot a valósággal, mikor azt hitte, megőrül. És a szél, a balzsamos, titokzatos illatokkal teli hűs szél vezette éjjelente, mikor könnyebb volt a vándorlás. Millast nem látta többé álmaiban.

Mikor megpillantotta a tengert a hegyről, azt hitte, a szeme csalja meg. Aztán felfedezte, hogy a levegő kevésbé száraz. Hamarosan megpillantotta a völgy mélyén megbúvó városkát is: rézkupolák sokasága verte vissza a nap fényét. Tudta, remélte, ha eljut oda, megmenekül. Vége lesz ennek a rettenetes megpróbáltatásnak. Hazatérhet.

Már nem érezte a fűszerszámok illatát, mely idáig vezette. A város szaga, az izzadsággal, porral, bomló szeméttel és ki tudja, még mi mindennel terhes szag kisöpört gondolataiból minden egyebet a megérkezési vágyon kívül. A nevét sem tudta már. Arra sem emlékezett, mióta botorkál a sivatagban és hogyan is került ő oda. Mintha valakit keresett volna, de kit is? Eh, mit számít mindez, mikor a kapu mögött ott rejlik az életbenmaradás lehetősége? Csak erre tudott gondolni.

A városlakók, az utcákon nyüzsgő tömeg, a vásárra sietők messze elkerülték az ismeretlent, aki szemmel láthatóan szent őrültként viselkedett. Condrák takarták kisebesedett, naptól felhólyagzott testét. Szinte négykézláb vonszolta magát, a sokadalom megnyílt körülötte, átléptek rajta.

Egy kis téren megpillantott egy díszkutat, odabotorkált. A csobogó vizével szerette volna megnedvesíteni ajkát, hogy legalább szólni tudjon, mert nyelve beletapadt a szájába. Nagy kortyokban nyelte a hűs vizet.

E

gyszerre észrevette, hogy figyelik. Egy burnuszos férfi s egy fátyolozott arcú nő nézte egy tornácról. Intettek felé, jól látta? Megrázta a fejét, s elindult az ellenkező irányba. Ugyan, mit akarhatnának tőle? Céltalanul lófrált a város utcáin. A meleg egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy közeledett a dél, a helybéliek behúzódtak házaikba. Zelar egy árnyékos sarkot szeretett volna lelni – a sivatagban sokkal melegebb volt –, mikor hirtelen megérezte az illatot. Kósza szellő simította meg fejét s hozta azt az illatot, ami eddig is vezette őt. Beleszimatolt a levegőbe. Semmi. Lemondóan sóhajtott, mikor újra megcsapta a kávé sűrű, arany és barna, semmihez sem hasonlítható, frissítő, mesékkel terhes illata. A szellő vezette vajon? Újra a kis téren találta magát, ahol már járt délelőtt.

         Az oszlopokkal körülvett ház tornácán ott állt a fátyolos arcú nő, s hívogatóan intett felé. Innen áradt a balzsamos illat, melynek gyermekkor-, mese-, álom- és életillata volt. Egy teaház, itt! Széles ablakai az utcára nyíltak, de fehérített vászontetők s szárnyas spaletták tartották meg hűvösét, kizárva a tikkasztó déli napsugarak hevét. Az ablakok közelében lakkozott asztalok, rajtuk felismerte a teaszertartás és a kávéivás számos kellékét. A réztárgyak csillogása gondos kezekről tanúskodott. Az ajtótól balra aranyló mazsolákkal, duzzadó fügékkel megrakott tégelyek alatt roskadoztak a barnára festett polcok. Meglepve látta, hogy egy porcelántálon ritka kakaóbabok sorakoznak: ebből főzte anyja is a híres soklatot! A terem kárpitjaira a Hold rúnáját festette ügyes kezű mester.

Mintha hazaérkezett volna. Bevezették a hűs belső termekbe, ahol frissítő téákkal kínálták. Alig mert letelepedni a kerevetre, félt, hogy összepiszkítja. Egy szolgáló tiszta köpenyt terített rá. Mikor rápillantott, elszaladt. Mélázva kortyolta italát. Vajon ez újabb álom? Keserű lesz majd az ébredés...

A kakaóvaj illata rezzentette fel merengéséből, mely egyre erősebbé vált. Vagy a dal, amit nem is tudja mióta hall már itt: „...ezüst eső pereg rád, s vágtatsz a fennsíkon át... az eső függönyén át, megleled, mit elvesztettél, soha ne hátrálj hát...”

A fehér burnuszos férfi leült mellé s egy magokkal megrakott tálkát tett elé. A fátylas hölgy megállt mögötte, kezében forró kávéval teli kancsót tartott.

– Nos, ifjú úr, örülök, hogy megmenekült. Boldog vagyok, hogy köszönthetem e falak között. A húga már sokat mesélt kiváló bátyjáról.

Zelar egészen biztos volt abban, hogy álmodik. ...a húga? Dehát... Ó, a dal! Értetlenül pillantott fel és megrázta a fejét. Előbb-utóbb úgyis felébred.

A nő most leült mellé – érdekes, mintha eső-illata lenne – és levette fátyolát. Kávéillatú lehelet csapta meg Zelar orrát. Vidám, régről ismert kacajt hallott:

– Kedves, egyetlen bátyám! Tudod, akadnak emberek, akikhez beszél a hold. S én mindig is értettem a hold dalát!

         Hát így menekült meg Karneol Zelar a sivatag fogságából...




Khyb hangulatébresztő:
https://www.youtube.com/watch?v=igQz3505y7s