Fenyér

H'Namirten Deen Laar sóvárgása

Fenyér... a csodák birodalma.

Az eleven mágia földje.

Szépségei lélegzetelállítóak.

Szavakba jószerivel nem foglalhatók.

 

Fenyér...

Ízlelgetem e szót. Örök – s úgy sejtem: megválaszolhatatlan – kérdés szá­momra, vajh hogyan, miképpen volna lehetséges szavakkal visszaadni mind­azon élményeket, melyeket eme – avatatlanok számára – Tiltott Vidék rejt magában?

Lelkem beleborzong a visszaemlékezésbe is...

Eljutni oda, Ahol-A-Gondolatok-Megvalósulnak... Minő valós ábrándkép ez! Ez a nyelv szegényes, hogysem pontosan kifejezhetnők vele Fenyér csodáit. Csu­pán a sóvárgás... Lelkem sóhajtási, melyek a Tisztító Bánat Tavá­nak partjait felidézve törnek fel belőlem, csak ezek képesek némiképp felcsil­lantani azo­kat a fényeket és emlékeket, melyek után oly elmondhatatlanul vágyakozom.

 

Álmaimban gyakorta felsejlik a Mh’rra-ŷnee hófödte csúcsa, s látni vé­lem a körülötte állandóan villódzó fényeket is. Hallani vélem az Awr és az Aŷr böm­bölé­sét, amint kétezer méteres magasságból lezúdulnak a Quissae-Masphah-tóba. A tengerszemet körülölelő sziklák időtlen idők óta állják ezen ostromot, lé­nye­gében mit sem változva. Jóllehet éleiket rég simára koptatta az óriásfo­lya­mok örvénylő vize – mint gondos ékszerész, csillogóvá fényesítette a kövek­ben meghúzódó teléreket és drágaköveket –, Xellabron szikláit különleges má­gi­kus hatalom teremtette, s ameddig az létezik, sérthetetlenek.

A Marwen-sirályok cikázó röpte és – emberi fülnek éppoly kellemes, mint amen­nyire különleges – semmihez nem hasonlító, dallamos rikoltozása teszi némileg teljesebbé fenyéri emlékeimet.

Mágikus pompa lengi be az egész vidéket. Az Aŷrawr-vízesésből felszálló pá­rában délibábok keringőznek, a nap fényében és a holdak ragyogásában egya­ránt.

Élet lüktet itt mindenben, legyen az rügyet fakasztó themabúne-bokor, egy marék csillogó homok a Liyaujolla-öböl partjáról, csacsogva csörgedező patak Namút völgyében vagy a sziget alapját képező szikla. Ősi varázs műkö­dik ezen a helyen, mely a dolgok lényegét megértve-érezve ébresztette fel a ra­gyogni vá­gyást a lelkes anyagban. Így ébredt tudatra itt minden, s azóta is leglényegének kibontakoztatásán fáradozik.

Az Ölszikla a nap, a holdak, az eső s a szelek erejét felhasználva nyerte el mai alakját, de ez nem történhetett volna a kő önnön akarata nélkül. Ha megpihenhetek rajta néhanap, minden fáradtság elszáll tagjaimból, testem megtisztul gyötrelmet okozó bajaitól. Háborgó lelkembe szinte földöntúli nyu­galom költözend, s gondjaimra megoldást lelhetek itt.

Segít ebben az egész vidék... T’thaimbúne erdejének fenyői álomba zsongít­nak suttogásukkal. Qýth-Woe öbléből felhallatszik olykor a bálnák dala, melynek fenségességével és megmagyarázhatatlan szomorúságával jószerivel mi sem versenyezhet. Ez megnyitja lelkem lezárt kapuit is, s a gondolataim a maguk nyers, csupasz valóságukban tanulmányozhatók. Nem egy alkalommal jelentett ez végső segedelmet számomra. Érzéseim háborgására tenger hullá­maira ömlő olajként hatnak a Namút-völgy neszei: apró mókustalpak alatt zizzenő levelek, gzii’gon madarak vidám csivitelése.

Mint említettem volt, ez a nyelv nem képes visszaadni a szavak valódi ízét. Ezért kénytelen vagyok – bármennyire is tiltott ez – jónéhány dolgot a valódi nevén említeni.

Fenyér... a Csodák Birodalma. Gwrŷchyas dâwr Olyúixyas.

Az Eleven Mágia Földje. Qůnâ-jittæas Dohyron Mâssaphmæ.

Szépségei lélegzetelállítóak. Oecíhrennossha xuxabra-gwennoren.

Szavakba jószerivel nem foglalhatók. Kúnnaá lowrataxyol mi-prídech ohonæleé.

Lelkem vigasztalhatatlan, örökkön visszavágyom. Jwd-gruessuul mi-xantussule-ionéa, bonhicoláa ístie meneillaá.

Remélem, könnyeim eljutnak a Tisztító Bánat Tavába.