Faŷth arrod...!

H'Namirten deen Laar

            – … Faŷth arrod! Dermaan styelirhh. Faŷth arrod! Merrpech’â naigos-súhraan… Faŷth arrod! – A tükörben csak a kilenc gyertya fénye játszott. A Látó tovább kántált, a vibráló fény kusza árnyékot rajzolt mögé a falra; homlokán összegyűlt s fekete szemöldökén lecsorogni készült egy csepp az izzadságából. Hosszú ideje volt transzban, a környező valóság nem számított, csak a Hold Tükre kötötte le minden figyelmét.

            – Sâng’agrr ader-liertheoŵ’! Faŷth arrod! – A szoba levegője füstölő illatától volt terhes. Az ablakon bevilágított a hold, ezüst fénye lassan megközelítette az asztalkát, s a rajta heverő különös tükröt. Alh-Yunna érezte, hogy a mágia szálai megfeszülnek, a Tükör lassan élni kezdett, ahogy a fény elérte. Hirtelen olyanná vált, mint egy nyitott kapu: energiák találtak rajta keresztül utat egy ismeretlen tartományba. Észlelte azt is, hogy nem arra a helyre jutott, ahová szeretett volna, de ezen már nem lehetett segíteni. Szelleme szállni kezdett az ismeretlen vidék fölött…

            A távolban egy nagy várost pillantott meg egy magas hegyen. Háztetői aranyszínben csillogtak a kelő nap sugaraiban, friss szellő lengette megannyi zászlaját a karcsú tornyokon. A várostól távolabb jól művelt szántók húzódtak, messzebb hatalmas erdők futottak fel a távolabbi hegyekre. A legmagasabb csúcs őrszemként figyelt, havas szikláin megcsillant a kelő nap fénye és a lenyugvó hold ragyogása. Kimondhatatlan béke honolt a tájon; a papnő érezte, hogy megfogyatkozott energiái visszatérnek. Ilyent csak rendkívül ritkán élt át, hogy varázslás közben megfogyatkozott energiái felfrissüljenek. Különleges volt a hely, minden bizonnyal.

            – Vajon megtalálom az arra érdemest? – villant át rajta a gondolat. – A Gyémántpillantású Úrnő kegyelméből biztosan!

            A hold búcsúzó sugarai megcsillantak egy sztúpa rézborítású tetején: ez a villanás mágnesként vonzotta figyelmét. A hegy oldalában, messze az emberjárta utaktól, egy lapos sziklán állt egy kis szentély, s mellette egy alak térdelt lehunyt szemmel, ég felé kitárt karral. Alh-Yunna érezte, hogy az Úrnő megmutatta kiválasztottját, megszólította hát.

            – Ympodraích megor-beslawasias! Oninoy-sahrannæ: medrethyl oorgaîh lorzetœl! Faŷth arrod! – Hirtelen könnyű szellő támadt, s a hegyorom frissen esett havát felkavarva szikrázó felhőbe vonta a sziklán térdeplő férfit. – Jöjj, kövesd a Hold szavát! Segítségedet várjuk, légy a megmentőnk! Az Úrnő maga jelölt ki erre, ne késlekedj hát…

Seleunial maat hurrzaonyllaae-vedar! Az Út számodra megnyittatik! Ythel, nethartheyl! Faŷth arrod…!

            A térdeplőn borzongás futott végig, ahogy megnyílt elméje a varázs számára. Igen, mennie kell, gondolta, csak még köszönti a napot, mely maga a Tűz – bármennyire tiltakozzanak is ez ellen városának tudós fői.

            A jósnő úgy érezte, mintha árnyék vetülne rá, s fázni kezdett. A mágia szálai elvékonyodtak, nehezedett a kapcsolattartás. Elméjének kis része a külvilág felé kezdett figyelni. Lassacskán észlelte a veszély jeleit. Tudta, hogy a szertartást hamarosan be kell fejeznie, mert

krethenyl útúlenys sybb’haag

erőit a védekezésre kell fordítania. Csak egy pillanat még itt, egy röpke perc! Sathy’ol d’ayrenn th’-æ! Faŷth arrod, muiempre Nythae! Az Út számodra nyitva áll! Jöjj! – suttogta a hívó formula ősi igéit.

GEWRAK’HUA TARTANEEL-GREKIL!

ÚC’ABAGH NORRTHESS!

A tükör mintegy összezárult, ahogy Alh-Yunna koncentrációja megtört. Célját elérte, nyitott egy kaput, de nem tudta, Thrâll mely vidékén bukkan elő majd a kiválasztott. Igaz, ezt az Ellenség se tudja meg, soha. A hold még fényesen világított, látszott, hogy a varázskör töretlen, ám Alh-Yunna sejtette, hogy most ez nem lesz elegendő. Egy árnyék nehezedett a szívére, gondolatai, mozdulatai lassúbbodni kezdtek. Apró bőrtarsolyt vett elő, s belemarkolt a benne lévő gránátporba.

            – Egen’theer nús’waas therammon! – kiáltotta fennhangon, s maga köré szórt egy maréknyi varázsszert. Ezüstös izzás vette körül, mely egyre erősebbé vált. Kilépett a tetőkertbe, hogy szemügyre vegye ellenfelét, s rettenetesen megijedt: hatalmas denevér takarta el a hold fényét. Szemei zölden izzottak a sötétben, sikolyai megreszkették a levegőt, s éles tőrökként martak a jósnő szellemébe.

garracpwhe rogroaa’ghqu khavraee

yakrodwyl-tregwie mookrachss

            Fekete köd szivárgott a lényből, s egyre szorosabban burkolta be a tornyot, fojtogatva  a jósnőt, ám az ezüst ragyogáson nem tudott általjutni. – Ó, Úrnőm! – gondolta Alh-Yunna, – ne hagyd, hogy ez a rémség győzzön, ne hagyd, hogy utadba állhasson! Rendelkezz szolgálóddal! Shellya nassaphmae!

Felemelte karját, hangja messzehangzóan zendült, az éjszaka sötétje szűnni látszott, mert gyöngyházragyogás kelt szavai nyomán: – Iníte, alyan-æthar niella, ŵœ dúxay!

            A Tükör ismét életre kelni látszott, izzó ezüsttócsaként fénylett a szoba mélyén, ragyogása betöltötte a Tornyot. Ekkor a démoni lény újra sikoltott, s megszámlálhatatlan denevérré esett szét. A fény apadni kezdett, ahogy a rengeteg repülő lény árnyteste felitta azt. Alh-Yunna elborzadva figyelte, ahogyan egyre közelebb kerültek hozzá.

            – Csak a Tükröm meg ne kaparintsák! – formálódott meg benne a gondolat, s egy gyors szökkenéssel a szobájában termett ismét. A varázseszköz mágikus fénye apadni látszott, s egyre terjedt a sötétség. Csápokat növesztett, körbefonta Mellopra sialle Wabrame Alh-Yunnát, próbálván kiszakítani kezéből a Látás Tükrét. A Látó érezte, hogy erői gyorsan fogynak, de azt is tudta, hogy soha nem engedheti át a Denevér Hölgyeinek kezébe a tulajdonát. Iszonyú hatalomra tennének szert általa, s valósággal lehetetlen lenne feltartóztatni őket.

axreagh krawassen, míer vatrokh

Szíve összeszorult, ahogy a sötét mágia egyre inkább bilincsbe verte. Övéből előhúzott egy ezüsttőrt, Tükrét ölébe vonta s átszúrta azt. – Yossorlophai miette-n’amaan… – suttogta. A tükör felszínén ezernyi repedés futott végig, majd darabjai egyre sebesebben forogni kezdtek a jósnő körül, s amerre pörögtek, elmetszették a sötét csápokat. Ahol nemrég még az üveg volt, most a Semmi feszült. Hatalmas erők szálltak szembe egymással, s Alh-Yunna megérezte, immár semmi sem múlik rajta. Szemei a Tükörre szegeződtek, s a keretben hirtelen megjelent a Gyémántpillantású Úrnő arca. Tündöklő volt a sötétségben, ezüst ragyogásával megtisztította szolgálóját. A Látó elméjében formálódni kezdtek a gondolatok, melyeket az Úrnő sugallt számára.

            – Jöjj most, kövess engem! Itt nem maradhatsz! S’wettæ yiman! Ne késlekedj!

A Tükör ismét épnek és egésznek látszott, s fura módon egészen hatalmasnak, nagy volt, mint egy igazi ajtó: Kapuvá vált a Látó számára, aki átlépett rajta, a fénybe. Hirtelen elsötétült minden, s csak a denevérek cikkanásait lehetett hallani. Aztán egy elnyújtott, türelmetlen sikoly után hatalmas, karmos kéz jelent meg a torony felett. Pillanatig úgy tetszett, tétovázik, majd lendült egy hatalmasat, s iszonyú ütése földig rombolta Mellopra sialle Wabrame Alh-Yunna Látó tornyát.

            A delelő nap fénye volt csak olyan erős, hogy a szállongó porfelhőn átvilágítson. A kövek mindent maguk alá temettek, ami valaha a toronyban rejtezett. Délután erős szél kerekedett, s kövér esőfelhőket hajtva az Eblan-dombság fölé, lemosta a romokat. Pár hét múlva már nárcborostyán és kúszólonc nőtte be a köveket, s az utazók többé nem leltek a Látás Tornyára.

Nagyon-nagyon messze az Eblan-domboktól egy férfi feleszmélt a meditálásából. Valamiféle sürgető hívást érzett, de elhessegette ezt a gondolatot. Ezernyi dolgot tervezett aznapra: le akart menni Jeyrrába, hogy készleteit feltöltse. – Nem is tudják ezek a bolond városiak, mennyivel kellemesebb az élet itt, fenn a hegyen! – gondolta, majd egy jóleső nyújtózkodás után jókedvűen útnak indult.

            A napja meglepően jól és sikeresen telt: a városba menet, a porban talált egy nagydukátot, ez több mint ötheti élelemre volt elegendő, s a szerencse másodszor is rámosolygott, mikor – hirtelen ötlettől vezérelve – fogadott egy kakasviadalon. 17 nagyezüstöt nyert, kisebb vagyont.

            Nem mulasztott el eztán virágot venni Sâkh-O-Sîoth oltárára, nehogy az istennő visszavonja tőle kegyét. Jó szerencsére mindig szüksége van az embernek!

            A hegyre visszamentében aztán különös dolgot fedezett fel: a sztúpa közelében váratlanul felfelé futó, keskeny lépcsősort pillantott meg, a sziklába vájva. Látszott rajta, hogy az idő nem kímélte, élei rég lekoptak már, némely foka kitörve hevert alább. Furcsállotta, hisz már hat hónapja élt a hegyen, de nem vette észre eddig. Talán nem is figyelte meg ezt a helyet eddig innen lentről, az út felől? Gondolt egyet, s mászni kezdett a lépcsőn felfelé. Meredekebb volt, mintsem első pillantásra gondolta volna. Már épp a visszafordulás gondolata ötlött fel benne, mikor a lépcső egy pár lépés hosszú sziklahasadékba torkollt. Épp átfér, ha a motyóját áthúzza maga után… Egy kis, kör alakú párkányra érkezett, ahol egy diadalív romjai álltak, csak a két oszlopon maradt némileg felismerhető véset. Szépen faragottak lehettek valaha, de mára jócskán meglátszott rajta az idő nyoma. A néhai mester fregwe-indákat álmodott a kőbe, ezek felismerhetőek maradtak. Az oszlopok mögött félembernyi gránitgömb hevert, a szelek s az esők által fényesre koptatva. Hirtelen felkapta a fejét, s hallgatózott. Mintha valaki szólna hozzá! Vagy csak a szél susog a sziklák közt?

            – Sathy’ol d’ayrenn th’-æ! Faŷth arrod, muiempre Nythae! Az Út számodra nyitva áll! Jöjj!

            Az alkonyi nap vörösréz színre festette a gránittömböt, s a férfi úgy érezte, meg kell simítania, hogy érezze tenyerében a kő hűvösét és simaságát.

            Amikor átlépett a két oszlop közt, ismét hallani vélte a kedves hangot:

            – Faŷth arrod! Merrpech’â naigos-súhraan… Jöjj!

És ment.